Pannonia 3 keréken

Pálinkás jó reggelt mindenkinek! Itt Szatmár-Beregben így dukál, mi is felvettük a ritmust és az 51 fokos, szigorúan alkoholmentes szilvával indítottunk.

Bőséges reggeli után felberregtünk vissza Tarpára, ahol találkoztunk a Szatmár-Beregi Pálinka Lovagrend alelnökével, Nagy Dániellel.

Megtudtuk hogy miért nem finom az elő- és utópárlat, hogyan kell illatolni és hogy "nem tudom" szilvából készül az igazi tarpai nedű. Koccintás közben megbeszéltük vele az almapálinka és a calvados közti különbséget is.

További információ: Bereg Kincsei Bolt 4931 Tarpa, Kölcsey u.10/a Telefon: 45/488-025, 70/369-4186

 

Kezdett már igazán melegedni, így gyorsan letűztünk Tivadarra a homokpadra, Danó Sándor polgimesterrel, és a komoly és felelősségteljes riporteri munka után hatalmasat csobbantunk Csabival a Tiszában. 

Útjára indítottunk egy P3K-s matricával ellátott palackpostát Szeged felé, 1 hét múlva pont egyszerre fogunk odaérni (logaritmussal számoltuk ki).

Tivadarról keltünk át a tiszai hídon Kisarra. A szomszédos Nagyaron megnéztük a Petőfi fát, az egyik legenda szerint ez az a hely ahol a Tisza című vers ihletődött...

Innen Túristvándiba gurultunk, ahol újabb csoda várt minket: a vízimalom. Magyarország, sőt Közép-európa egyetlen működő, háromkerekű (mint mocink) alulcsapós, fából készült vízimalma. Mindezt a molnár/gondnok Pogány Károlytól tudtuk meg, aki azt is megengedte, hogy elindítsuk és leállítsuk a malomkereket. Fantasztikus élmény!!!

Az egész malom rázkódik, morog, zörög... A Túr a malom környékén tavirózsákkal és tökvirággal tele. Az élményt molnárcseppel -Pogány úr a molnárpult alól kerítette elő- öblítettük le, e jótettet egy P3K pólóval viszonoztuk. Apropó: ha az országban bárhol valakin P3K-s pólót láttok, akkor vagy a csapat tagja, vagy kiemelkedően sokat tett azért hogy sikerrel járjunk. Búcsúzásul a molnár azt is elárulta nekünk hogy hol találjuk Magdi nénit, aki a falu legjobb lekvárját főzi és legfinomabb kemencés lángosát süti. Teszteltük mindkettőt, valóban különleges! Utánvéttel postán is bárkinek küldd a 10 féle (!) házilekvárból; még som és fahéjas-alma is van. Somfa vendégház, Túristvándi, Zrínyi út 39., Ster Zoltánné: 06 20 514 2387.

Irány Szatmárcseke, ahol a polgármester és szervízmesterünk jóbarátja, Sógorka Gábor jóvoltából már készül a kötött tészta leves és a csilis bab. Előtte még a lemenő napban megnéztük a falu komor csónakfás temetőjét. A polgármester, Sarkady Pál elmesélte, hogy a falu körül régen mocsaras, lápos vidék volt, így mindenki csónakkal járt. Halálukban a csónakjukat tették fejfa gyanánt sírjukra. Ez egyszerűsödött csónakfává az idők során.

A levest és a babot a faluban lévő, felújítás előtt álló, kastélyszállónak készülő Kölcsey túristaszállóban (vagy ahogy a helyiek ismerik: a gödör) teraszán terveztük elkölteni. A közelgő vihar azonban lekergetett minket a pincébe. Mázlink van, hogy nem napközben ért el minket!

Reméljük holnapra eláll! Reméld velünk Te is.

Kisvárdáról reggel gyorsan visszacsapattunk a határ mellé, Tuzsérra, ott fejeztük be a kényszer-kerülőt. Tuzséron, bár hivatalosan zárva volt, Balog Sándor biztonsági őr büszkén megmutatta nekünk a Lónyay kastélyt.

Méltán büszke rá. 2001-ben hatalmas tűzvész pusztított itt ( ennek képeit láttuk a  szécsényi tűztotonyban), azóta szépen kipofozták, még az is lehet, hogy kastélyszállóként fog üzemelni a jövőben. Cserébe mi is büszkén megmutattuk neki a blogunkat. 

Záhonyig számtalan vasúti sínen kellett átdöcögnünk, a városban tettünk egy kört a híres-hírhedt pályaudvar felé. Ez (volt) itt a vasutasok Mekkája, itt rakják át az ukrán (orosz)  széles nyomtávra a vasúti kocsikat.

 

Zsurkon egy régi fatemplom és harangtornya, valamint a helyi kántor harmónium-játéka örvendeztetett meg minket. A toronyba fel is mászhattunk a harangok közé. Tiszaszentmártonban betoltuk a szokásos nul-koma-jozef fröccsünket és csocsóztunk is egyet.

 

Tiszamogyorósnál végre átkompolhattunk a Tiszán, amely itt a változatosság kedvéért felfelé folyik. A komp a Tisza sodrását használja fel a haladáshoz: srégen áll be és a víz húzza-vonja. Sajnos itt nagyon zötykölődös volt az út, és a hátsó lámpánk a rendszámtáblával együtt leesett. Valahogy majd vissza kell varázsolnunk.

 A túloldalon Lónya, a tuzséri kastély névadó tulajdonosának szülőfaluja, alma- és szilvafa ligetek között húzódik meg. Innen lépcsőzetesen motoroztunk keleti és déli irányba az ukrán határ mellett (a táblákon balra nyíllal mindig az országhatár felirat volt). Útköben egy juhásszal az út mellett megbeszéltük az élet dolgait, úgymint időjárás, munka, pásztorkutya és szilvalekvár. Tarpán - Esze Tamás szülőhelyén, a Rákóczy szabadságharc kiindulópontján, Bajcsy-Zsilinszky Endre sírjának lelőhelyén, a szilva fővárosában - a Kuruc vendéglőben vacsiztunk, természetesen szilvapálinkát és szilvalekvárt kértünk. A görcsleves (környéktől függően: kötött tészta, táskaleves, csimbókos leves) után beregi töltött cigánypecsenye. Desszertnek szilvalekváros derelye. A szilvalekvár sűrűsége vetekedett a gépzsírral...

 

Szállásunkon, a tivadari polgármester vendégházában - amely akár Svájcban is lehetne - két kupica a házi szilva pálinkából a házigazdával, a nap lezárásaképpen.  Este az égen szilva alakú lett a hold. Úgy érzem itt az ideje az alvásnak. Nem kérdés miről fogunk álmodni...

Tisztelt nagyérdemű!

Örömmel jelenthetem be, hogy a stáb elkészítette az első profi filmetüdöt.Kellemes szórakozást kívánunk hozzá!

Bortemplom!!! Ezzel az ígéretesen hangzó kifejezéssel a fülünkben idultunk el reggel Sátoraljaújhely egyik kevéssé ismert nevezetességét megkeresni. Némi kérdezősködés után irány a vasútállomás. Előtte jobbra....hihetetlen!!!

Egy gyönyörű, ténylegesen templomnak tetsző, a mezővárosok címerével díszített, fantasztikus adottságú épület: bezárva, elhagyatva, ablakai bedeszkázva, enyészetnek általadva. Pedig, mint egy járókelőtől megtudtuk, hatalmas pincerendszer is húzódik alatta. Régebben a borászat gyakorlati vizsgáit is pincefalai között kellett letenni a nebulóknak. Ekkor még csak remélni tudtuk, hogy ez az egyedülálló (kinézetü és funkciójú) épület nem válik végleg rommá.

Irány Újhely országosan rekorder helyszíne, a magas-hegyi libegő. 1333 méter hosszúságával ez hazánk leghosszabb ilyen jellegű felvonója. Túl sokan nem tolongtak a pénztárnál; hétfő reggel lévén csak nekünk indították el segítőkész kezelői. Valóban hosszú... Fentről a kilátás pazar. A hegyállomáson megtudtuk, hogy itt egy sportcentrum készül (a félállomáson panzióval, nyári/téli bobpályával, ezzel + azzal). Itt tudtuk meg azt is, hogy szerencsére a bortemplomról sem feledkezett meg a város vezetése.

Újhelyről Zemplénagárd felé vettük az irányt, szigorúan a határ mentén! Át a Bodrogon és Alsóbereckin. Hajóvonták a szabálynak megfelelően ottlétünkkor nem találkoztak. Karcsa előtt megálltunk ellenőrizni motorunk gyanús kattogását az oldalkocsi alatt. Olyasmi fémes kerregés, mint a minap a kicsúszott laprugó hangja a küllőkön, csak finomabb és a tengely felől jön. Diagnózisunk egyértelmű: halvány lila fogalmunk sincs mi okozza a zajt. Azóta se jöttünk rá, akinek tippje van, szívsesen vesszük.

Karcsán XI., XII. századi templom. Szépen helyreállított falai békés egyszerűséget és időtállóságot sugároznak. Karcsa és Pácin között egy a térképünkön nem szereplő tó lepett meg minket.

Pácinban, hétfő lévén, zárva találtuk a Bodrogköz (mert e tájon pöfögött ma Pannoniánk) múzeumot. Némi egyeztetés a polgármesterrel, és máris megvan a megoldás: az egyik takarítónő jön megmentésünkre. A kastélymúzeum nagyon aranyos és őszinte, nem akar többnek látszani mint ami. Bemutató és gyűjtemény a kastély és a bodrogközi emberek múltjáról, használati tárgyaiból. Szolganép: alsó szint, földesúr: emelet.

Pácin után rövid kitérőt teszünk, a legközelebbi benzinkúton Cigándon megtankoljuk Tarcsa előtt tartalékra állított paripánkat.

Utána átvágtatunk néhány falun, hogy végre-valahára elérjük Zemplénagárdot és vele...a Tiszát! Már alig vártuk a nagy átkelést a tiszai kompon. Püff neki: a révnél sár és iszaptenger, a komp rozsdásan, félrehúzva áll a parton. Rajta egy pecás, akitől megtudjuk, hogy idén még nem indult el a jármű. A révész tavaly lebetegedett, megoperálták, azóta nincs ki vezesse a járművet. Ezennel állást hirdetünk: révkalauz végzettségű, vállalkozó szellemű egyén kerestetik a Zemplénagárd - Tuzsér közti Tisza kompra, főállásban. Sajnos azt hiszem más oka is van a komp leállásának, mint vezetője gyengélkedése. Sőt, lehet hogy ok-okozat felcserélhető?

Vissza Cigánd felé, a legközelebbi Tisza hídra. Bánatunkban, és mert esteledik, Kisvárdán táborozunk le és költjük el helyi jellegű (Várdai tekercs) vacsoránkat.  

A mai napot az út eddigi egyik csúcspontjával, a füzéri várral kezdtük. Fantasztikus! Sziklás hegyormon, a piciny Füzér falucska fölé magasodva, lélegzetelállító környezetben. Gyönyörűen helyreállított kővár, amelyet a sziklába vésett lépcsőfokokon lehet megközelíteni.

 Majd egy másfél méter alacsony kőfolyosón keresztül lehajolva lehet a várba bejutni. Csodálatos fekvését mi sem igazolja jobban, mint hogy egy vadméh raj lakik a toronyfalban. Most nem kockáztattunk, szépen kikerültük őket...

Miután Csabit sikerült kiszabadítani, a faluban feltankoltunk némi házi szilvából készült hegyközi kerítésszaggatót, majd a kóstolótól és a jó időtől megittasulva pöfögtünk tovább a Zemplén festői dombjai között.

Füzérradványon újabb csoda várt minket: a Károlyi kastély. Ha egy nappal előbb érkezünk, tudtunk volna beszélni a tulajdonos család ma élő tagjával, Károlyi László gróf úrral. Most már nem ő a tulaj, de relikviákkal gyakorta gazdagítja családja egykori lakhelyét. A kastély szépen gondozott kertjében olyan ritka növényeket csodálhattunk meg, mint a tulipánfa.

3 órakor indult a Pálház-Kőkapu közötti "menetrendszerű" kisvasút, amelyre gyorsan fel is pattantunk. Ez is a Károlyiak műve, régen faszállításra használták, mozdony nélkül engedték le a vagonokat a lankásra kiépített több, mint 10 km-es pályán. Most időutazásra használják. A 2 órás oda-vissza út egy részén Csaba volt a mozdonyvezető, jól kihúzatta a kicsi, de annál erősebb mozdonykát. A piciny patak völgyében hatalmas páfrányok, vén famatuzsálemek, kis hidacskák váltották egymást.

Menetrendszerint 5-re visszaértünk Pálházára, éppen időben ahhoz, hogy megnézzük a tavaszi forduló utolsó meccsét. A hazaiak Forró csapatát fogadták. A vendégek szerezték meg a vezetést a 25. percben egy szabadrúgásból. Nem eszik azonban olyan forrón a kását! Pálháza már kb. 10 perccel később egyenlített egy balról vezetett korszerű akció végén, amit Attilánk rögzített is kamerájával. Az első sorba sikerült helyet szereznünk, a csajok mögöttünk szotyiztak. Több sor nem volt. Sajnos félidőben tovább kellett indulnunk, csak remélni tudjuk, hogy Pálháza hazai pályán végül fölülkerekedett. Holnap reggel első dolgunk, hogy a helyi lapokban elolvassuk a sport-rovatot...

Ma már el kell hagynunk a Hegyközt és a Zemplén hegységet, de a szívünk egy darabkája (na és a májunké) örökre itt marad.

Most Sátoraljaújhelyen az Ezüst Ponty halászcsárdában harcsa halászlét, sztrapacskát és újhelyi bicskás szeletet falunk és közben a németek támadják a lengyeleket már a II. félidőben. Sajnos 10 órakor zárásra hivatkozva kirúgtak minket...

A mai ébredés volt eddig a legrosszabb. Arra ébredtünk ugyanis, hogy az eső veri az ablakainkat. Pontosabban szállásunk ablakait. Reggeli alatt sem ált el, sőt úgy indultunk neki a mai kb. 25 kilométeres mikro-távnak, hogy Gyuri a lábaira húzott egy-egy nejlon szemeteszsákot. Aztán már mintha nem is esett volna annyira. Vagy csak a gyönyörű Zempléni tájon való motorozás kezdte feledtetni a rossz időt?

Abaújváron keresztül Kéked. Itt komor, vastag falú középkori várkastély, ma Melzer kastélyszálló lovagok és úrhölgyeik részére. Szintén Kékeden Abigél hangulatú, eldugott épületegyüttesben gyógyfürdő komplexum, amely 2002-óta nem üzemel. Hogy miért? Érthetetlen. Pedig akár világhirű is lehetne. Az utcán egy járókelő csodálkozva áll meg mellettünk, neki is van egy Pannoniája a fészerben. Nemrég vette, felújitásra vár, pontosabban valakire, aki segitene felújitani. Azonnal szervizigazgatónkat ajánljuk figyelmébe. A fészer melletti piciny istállóban 2 hetes kiscsikó és büszke mamája.

Az udvaron, szerencsére láncra kötve, Herkules, a hatalmas kuvasz életveszélyesen morog ránk. A hangulat ennek ellenére békés, sőt idillikus. Jó lehet itt élni. Mi azonban tovább pörkölünk öreg motorunkkal Hollóházára, a veterán motorosok immár hagyományos éves találkozójára.

A polgármesterrel együtt mintegy háromtucat különböző öreg motor - közöttük pár öreg katonai BMW, rajtuk gyalogsági ásó és túlélő csákány - valamint helyenként stilusosan német tisztnek öltözött gazdái várnak minket. Együtt motoros felvonulás, utána babgulyásevés, körömmel és disznófüllel az alpolgármester jóvoltából. A kötelező, egymás motorját gusztáló, a sajátot büszkén bemutató udvarias körök, cím és telefonszám csere után, mi a helység nevezetességeinek nyomába eredünk, Vezetőnk Koleszár Sándor polgármester. Két templom és egyik konkurenciánk, az országos kék túra keleti végpontjának megtekintése után irány a porcelángyár.

Itt idegenvezetőnktől, Zsuzsától megtudjuk, hogy kedvence egészen véletlenül a Pannonia névre hallgató porcelán étkészlet család. Ezután saját kezűleg festhettünk meg egy porcelán képkeretet (persze a motorunkat festettük rá).

Este a veteránokkal hatalmas bulizás Füzéren egy fészerben. Fárasztó dolog ez a motorozás...

Reggel a kilenc órás nyitás előtt nem sokkal értünk Esztramos hegy pénztárához, így volt időnk, hogy gyorsan bekapjuk a reggelinket: kifli, vajkrém, szalámi, paradicsom. Az aggteleki NP igazgatóhelyettesét sikerült telefonon meggyőzni, hogy diákjeggyel mehessünk a barlangtúrára, ezzel fejenként majd 2000 Ft-t spóroltunk. A Rákóczi I. barlangot fedeztük fel barlangvezetőnk segítségével; úgy gondoltuk, Aggtelek és Jósvafő helyett egy kevésbé ismert, de szépségével azokkal felérő mélységbe szállunk alá.

Igaz hogy ez az egykori mészkő- és vasércbánya látogatható része nem túl nagy - 800 méter hosszú, kb 1 óra séta vaslépcsőkön, de nagyon vadregényes, bensőséges és szép alakzatokkal büszkélkedhet, valamint 2 barlangtó is meghúzódik a mélyében, egyikük több mint 40 méter mély. Történt itt egy szerencsés kimenetelű búvárbaleset is 2002-ben, akkor tele volt vele a média.

A csodálatos túra után kifelé találkoztunk az Esztramos kalandtúrásokkal, jó fej csapat, ajánljuk is őket mindenkinek: www.esztramos.hu

A nap második nagy élménye Tornanádaska volt, a Hadik Kastély. Itt egy végtelenül kedves és jóságos iskolaigazgatóval találkoztunk, ugyanis ebben a jól karbantartott épületegyüttesben egy kis- és középfogyatékos gyerekek 12 osztályos iskolája működik. Óriási lelkesedés fogadott minket, amikor behajtottunk az udvarba, mivel épp szünet volt; majd szétszedték a motort. Nagyon aranyosak voltak. Miután meghallgattuk a Kastély történetét, köztük a szerelmes grófkisasszony és a kivégzett juhász túlvilági happy enddel végződő kapcsolatát, felmentünk az iskolába, ahol az ötödikes Ricsi és Sanyi csúfos vereséget (10:6) mért ránk csocsóban...

Nem is maradtunk tovább ;-), elindultunk Hidvégardó felé. Az út itt olyannyira az országhatáron halad, hogy a bal oldalon sok helyen pozor feliratok igyekeztek valamire figyelmeztetni. Ezután Rakaca és a róla elnevezett víztározó következett, majd Krasznokvajdán három biciklis kissrác mutatta meg a falu szédítő feldícséréssel kastélynak aposztrofált nevezetességét. Ma az idő kicsit hűvösebb volt, a felhő is gyülekeztek szépen. Büttősnél ért minket az első csepp eső, Gyuri egy határozott karmozdulattal be is rántotta a mocit egy elhagyatott buszmegállóba, hogy el ne ázzunk. Az eső nem tartott soká így hamarosan Büttős és Szemere között egy festői, másfél sáv szélességű hurkot megtéve, ismét érintettük a szlovák határt Buzitánál.

Szemerén a kastélyparkban tettünk egy kört, majd  Pusztaradvány és Hernádvécse búcsúztatott a Csereháttól. Utóbbiból már látszott a Hernád völgyén túl a Zemplén vonulata. A 3-as úton vágtattunk egy keveset észak felé, majd az igen hiányos Göncön (itt sikerült pálinkát szereznünk, ó az a hires gönci barack...) keresztül újabb szálláshelyünkre, Telkibányára érkeztünk. Ma korán nyugovóra kell térnünk, holnap Hollóházán veterán motoros találkozó vár minket, az összes hozzávalóval... 

 

Immáron rutinszerűen magunktól ébredtünk fél hét körül a paplakban. Szintén rutinból irány a polgi-hivatal, ahol magunkhoz vettük Mariska nénit, Sajónémeti mindenesét, és elmentünk vele a faluhoz képest igen komoly méretű és felszereltségű templomba. A felszereltséghez egy orgona is hozzátartozik, amelyen Zsuzsi azonnal lenyomott egy kantátát (vagy fúgát).

 

Zádorfalván keresztül Ragályon találtuk magunkat, ahol a barokk-eklektikus Balassa kastély jelenleg polgármesteri hivatalként működik. Lennék itt előljáró! A falu neve egyébként nem járványos betegséget, hanem - szerb alapokon -szarvat jelent. Azok a gömöri vadászmezők...

A község határában álldogál egy hatalmas -25 méter magas, 7 méter kerületű- öreg kocsányos tölgy:a ragályi Szilszakáll. Magányos, szinte remete életet él, ezért Gyurit, a ragályi juhászt kellett megkérnünk, vezessen el hozzá a csalánmezőkön innen, a birkaléten túl. Az öreg tölgy 450 éve megértően, bölcsen szemléli a körülötte rohanó világot; Ő meg egyre erősebb, hatalmasabb, türelmesebb lesz. A bárányok meg csak hallgatnak...

Trizsen keresztül Aggtelek - a mézeskalács ház már megszűnt, a vasorrú bába nem bírta a rezsit. Jósvafőn az unalomig ismert barlang helyett a kevésbé látogatott tengerszemet néztük meg, nagy séta, brazil tornagyakorlatok, majd utána vacsi. A helyi különlegesség: gömöri húsgombóc knédlivel és párolt káposztával (érződik a cseh-szlovák hatás), valamint Baradla bélszín.

A Jósvafőtől a szálláshelyünkig, Bódvaszilasig tartó utat pedig végigüvöltöttük a motoron: jutalom-motorozás 70-es, 80-as tempóban, a hűvös levegőtől megittasult Pannonia végigörjöngte az utat, a két útbaeső falu, Szinpetri és Szin lakosai őszinte ámulatára és szurkolása közepette.

Külön megjegyzés: a nagy készülődésben sajnos elfelejtettük megköszönni Gyuri nővérének, Bruckner Beátrixnak és férjének Gál Janinak azt a nagyon sok segítséget, amelyet a motor papírjainak elintézésével és fényezésével kapcsolatban kaptunk. KÖSZÖNJÜK!!!! 

Reggel a salgóbányai Vár-lak nevű magánszállásunkon újabb feladat elé állított minket Pannonia Őnagysága! Jogos a kérdés, hogy nemi identitása férfi-e vagy nő, nekünk még nem sikerült megállapodnunk, de várjuk szíves hozzászólásaitokat e témában is!). Induláskor a motorfordulat nem akart az elégséges szintre emelkedni, így 10 km/h-t sem tudtuk elérni.

Némi harákolós túráztatás után a helyi főtéren (közért, kocsma és buszmegálló) megtaláltuk a versenyzői (nem az első a túránkon) múlttal bíró szakinkat, Pollák Józsefet (a képen ő ül elöl), aki egy járókelőtől elkért szemüveggel javítva látásán, fél órás bütykölés, hézagállítás után rájött, hogy a reggeli nagy motortisztogatásban elzártuk a légszűrőt.Egy eredeti P3K polóval díjaztuk a hasznos észrevételt.

A Salgó várából megcsodáltuk Salgótarján felhőkarcolóit és a Palóc Olümposz (Karancs) csúcsait, valamint megszületett első rapslágerünk: A Salgó, a Karancs meg a legenda... Ebből a Salgó az fényes, a Karancs a tűzhely, a legenda meg egy óriás török ál-ágyú (aki nem érti, de kiváncsi, kérdezzen tőlünk nyugodtan).

A szemközti Somoskő várában zajlott a nagy viadal, Magyarország és Törökország között. Most kivételesen mi nyertünk...

Végre újra úton; néha úgy érezzük, hogy keveset motorozunk, mivel általában 10-20 km-ként mindig megállunk forgatni. A mostani csapatás Ceredig azonban bőven kárpótolt! Szédületes, szerpentines dombról le, hegynek fel. jól bírta az öreglány (öregfiú?). Cereden megtudtuk, hogy miért szép az élet falun: Világosi Gyuláné, a büfés szép szavakkal ecsetelte az emberek közötti összetartozást, a természet szépségét és a nyugalmat. Meghatódtunk.

Majd megálltunk az erdőben egy méhésznél, hogy beszélgessünk, de jól megcsíptek minket a méhek, "ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni" (idegesek mert állítólag időjárásváltozás jön; és tessék, Budapesten már esik...).

Zabar és Domaháza után Ózd következett, ahol elköltöttük estebédünket (kohász leves, velőspacal, fröccs) a Kohász étteremben, előtte azonban sikerült bejutnunk a Törzsgyárba. Ez lenne Ózd centruma? Egy ipari emlékmű, rozsdásodó gigaturbó acélkohó, technológialiag elmaradott AlfaHoldbázis.

Vacsora után még egy szemezőkör a város nagy részét érintő Harlem negyedben,ahol, meglepő módon, barátságosan fogadtak minket, de egy jó szocio riport kedvéért inkább mégsem álltunk meg, várt minket Sajónémetiben a szállásunk: egy paplak. 

Kellően lepusztult, de megnyerő a templomkertben megbújó plébánia, ahová a kedves polgármester kalauzolt el minket. Estére próbáltunk Csabival némi házipálinkához jutni, két kedves romafiú el is vitt minket egy magánház garázskocsmájába, ahol a jó hangulatban a pálinka már elfogyott, így aztán 4 üveg hideg sörrel kellett beérnünk altató gyanánt. Zaj nem fog minket az alvásban zavarni, az biztos (talán csak hajnalban a szomszédos templom harangja).

Egy nagyon kedves kisvárosban, Szécsényben a Major Hotelben aludtunk.                             www.majorhotel.hu , ez itt a reklám helye.  Reggeli (felvágott, zsemle, sajt, kávé no. I.) után irány a polgármesteri hivatal. Itt nagyon kedvesen fogadott minket a polgármester asszony (kávé no. II), és amíg a stáb kint összerakta a filmes szerkót, addig elővarázsolta a város két lábon járó lexikonját: Őze János főépítészt, aki megmutatta a város jelképeként ismert ferde tűztornyot. A szűk csigalépcsőn arra gondoltunk, hogyha tűz idején ezen jöttek volna le a tűzoltók, már az egész város rég leégett volna. Attila háromszor fordult mire felért... Aztán fönt nem is forgatott!

Őze úrral elsétáltunk a helyiek által csak "Robinson szigeteként ismert nomád kempinghez, ahol egy horgásztó mellett elsősorban diákokat nevelnek önellátásra és túlélésre. Péntekkel nem találkoztunk.

Ezután következett a nap érdekessége: egy ősöreg vizimalomból lett fagáz-malom. A fagáz nem elírás, ne gondoljon senki faházra, hanem, ahogy, végül zseniálisan rájöttünk (és kalauzunk is megerősítette): a fa elégtelen égetése során keletkezett gáz.  A víz helyett gőzzel hajtott malmot a régi időkben a még ma is impozáns Ganz Gépek működtették. Gyuri szerint némi zsírozás után pöccre indulnának, mint a mi motorunk.

A malom Pösténypuszta határában, közvetlenül a határszélen fekszik, sőt már Szlovákiába is átnyúlik. A három emeletes épület tényleg fantasztikus, 1815-ben épült és akkora, hogy valószínűleg annak idején az egész megyét ellátta liszttel. Itt is van egy- egy magányos hidfő és egy kis gyaloghíd, ami úgy tűnik, jellegzetes látvány itt az Ipoly mentén.
 
 
 A molnár ikszedik leszármazottja (Matula Bácsi és Tamás Bátya in one) ma is itt él a malom melletti kisházban. 
Átható szeretettel beszélt és mutatta meg az épület rejtett zugait.
Mi is igyekeztünk áthatóan beszélni vele, mert rosszul hall.
 

A malom után nyomtunk egy  gyorsítót  (kávé no. III.) a helyi  kocsmában, amely, szinte hihetetlen(!) a Határ Presszó névre hallgat.


Szécsényt elhagyva az útirány: Ludányhalászi (Közép-Európa leghosszab faluja), majd Nógrádszakál. Itt várt ránk a nap és talán a túra eddigi fénypontja: a Palóc Grand Kanyon. A Páris patak vájta szurdok, bármelyik Indiána Dzsonsz filmben megállná a helyét. Minden pillanatban azt vártuk, hogy mikor dübörög fel a viz a szurdok vége felöl. Aki erre jár ezt ne hagyja ki, aki nem, az se.


Ipolytarnócon már zárva voltak az ősmaradványok, így végig huzattuk a Karancs alatt Salgótarjánig: Karancskeszi, Karancslapujtő, Karancsalja.




Révay Sanya barátunk tanácsára a La Fiesta-ban vacsiztunk, amit nem is bántuk meg.
Innen föl a hegyre Salgóbányára, a szállásra. Sajnos csak az út feléig jutottunk, mert a moci némi köhögés után az emelkedőn leállt. Pér perc után rájöttünk,hogy Szob óta nem tankoltunk bele semmit (csak némi port a bakhátas földutakon). Csap tartalékra és irány vissza a lejtőn.  A stáb előrement a szállást intézni, mi pedig átugrottunk Szlovákiába tankolni, mert így közelebb volt (302 HUF egy liter 95-ös). Aztán uzsgyi vissza a hegyre, azaz megint csak a feléig, mert két ekkora drabális faszival szegény öreg pára nem bírta az emelkedőt Ezért Gyuri kiszállt, Csaba pedig egyedül nekifutott egy lankásabb részen. Be kettesbe, éles jobbkanyar, átsodródás a balsávba, szemben idős házaspár "a mi autónkkal" döbbent arccal. Satufék! Persze elveszett a lendület, úgyhogy kénytelenek voltunk tolni az öreget. Jobbról kerregő hang.Némi telefonos segitség Gábortól, a diagnózis: a laprugó kicsúszott jobbra és darálja a küllőket. Precíziós beavatkozás: némi WD 40, egy vascső és egy kalapács. Hála a "profi szerelőcsapatnak" a laprugó szeliden visszaállt a helyére. Utána kis simogatás: jó éjszakát öreg Pannoniánk!

Mivel reggel fél hétkor magunktól felébredtünk, nyolckor már az egész csapat készen állt. Elbúcsúztunk Margótól, szállásadónktól, akitől megtudtuk, hogy kedvenc weboldala: www.jagerpalank.hu . Az első célpont: Drégely vára. A busz előrement, mi motorosok pedig a polgármesteri hivatalba indultunk, ahol Dombai Gábor polgármester (és idegenvezető) már várt minket. Nagyoroszin keresztül, egy kerülő úton vitt fel minket a várrom alá, egy olyan úton, amely nemrég még le volt zárva a nagyközönség elől.  Magyar és orosz laktanyák és lőterek között kanyarog egy az M1-es minőségű erdei út. Innen kábé még egy kilométert kellet gyalogolnunk a várromig. Mire megérkeztünk, a stáb már ott várt minket. Ők a Drégelypalánkról induló, egyértelműbb úton jöttek: kb. öt kilométert erdőben húsz fokos emelkedőn felfelé. Megvolt a reggeli torna..

A várrom egyébként vetekedik Visegráddal, a kilátás pedig páratlan! Az hagyján, hogy Szondi György (+ 2 apródja) addig védte a várat amíg hősi halált nem halt utolsó emberéig, de hogy a török hogy bírt 12 000 emberrel itt feljönni és ostromolni? Beszarás!...

Lefelé Attila, nyakában egy kamerával ,eltévedt az erdőben a helyi nevezetesség, a sugárkankalin keresése és filmezése közben. Amúgy www.sugarkankalin.hu . Fél órán át üvöltöztünk utána a polgármester úrral együtt az erdőben, de nem került elő. Legyintettünk: na és?, óhatatlan veszteségként leírjuk az egyik operatőrünket. Térerő zéró, vóki-tóki nem volt nála, és különben is: van máááásik!!! ( ...persze nagy örömünkre később előkerült...).

Drégelypalánk és a szomszédos szlovákiai Ipolyhídvég között a régi hid helyett tavaly a leleményes helyiek építettek egy gyaloghidat. A törvények értelmében, "az Ipolyon csak ideiglenes, úszó alkalmatosság formájában megjelenő átkelő volt szerkeszthető"; egy rendes híd építéséhez többrétegű engedély kell. A palánki híd átvágja a gordiuszi csomót: a csuklósan rögzített, kétoldalról benyúló stég között úszik a vizen egy tutaj. Az építtetők két legyet ütöttek egy csapásra: a jogalkotók eszén is túljártak és az Ipolyon tavasszal gyakori magas vízállás esetén sem sodorja el a hidat az ár.

Balassagyarmaton meglátogattuk Szakács László Pannonia múzeumát, ahol 24 darab, eredeti állapotban őrzött, forgalmival és slusszkulccsal rendelkező, különböző korú Pannonia moci és számos kapcsolódó relikvia látható. Megkérdeztük a motorok büszke tulajdonosát, tudja-e mikor gyártották az utolsót? Percre pontosan tudta: 1975. október 24-e, fél tizenkettő!... László egyébként csak ránézett a mi motorunkra és már sorolta is a nem gyári alkatrészeket. A hangjára is úgy figyelt mint egy gyermekorvos a kedvenc betegére, amikor köhög.

Balassagyarmat után átpöfögtünk Ipolyvecén, majd Dejtáron az Andi presszóban betoltunk egy-egy ( alkoholmentes) nagyfröccsöt. Zsuzsi csocsózni is akart, de egy ötvenes sajnos beszorult a gépbe...

Hugyag a németek által lebombázott, mára közlekedési műemléknek nyilvánított híd maradványairól nevezetes, itt csobbantunk is egyet az Ipolyban.
 

 

A félreértések elkerülése végett: a falu urológiai hangzású neve csillagot jelent, hogy milyen nyelven azt nem sikerült kideríteni. Régebben itt haladt át (többek között az említett hídon) a főút Budapestről Kassára. Jót dumáltunk a hugyagi fiatalokkal ( balról-jobbra Loretta, Krisztofer és Heni), közben élveztük a provance-i tájat idéző lila mező látványát és illatát. 

A nap zárásaként hatalmasat csapattunk Hugyagtól Szécsényig az öreg mocival. Hátulról, szinte vízszintesen sütött a nap, illatos volt a levegő, a Pannónia 70-el csak úgy harapta a kilométereket.

Szécsényen hótfáradtan poroszkáltunk be a Gesztenyéskert nevű étterembe a jól megérdemelt palóclevesért, palócpecsenyéért...