Csabi:
Vége az első körnek! Sikerélmény, elégedettség, büszkeség, fáradtság. Hosszabb volt, mint gondoltuk, gyorsabban elszállt, mint gondoltuk. A csapat nagyon gyorsan összekovácsolódott, a közel három hét alatt nem volt veszekedés, súrlódás. Bebizonyosodott, hogy tényleg közös bennünk a lelkesedés, a kíváncsiság és a kalandvágy.
Az úton, mintha minden direkt úgy alakult volna, hogy kedvezzen nekünk. A spontán kialakuló programok különbözőek voltak, sok területet lefedtek. Hosszabbra is tervezhettük volna a keleti félkör túrát, úgy több „helyi” emberrel beszélgethettünk volna, hogy jobban megismerjük a sajátosságokat, a tájegységek közötti különbségeket.
Nagyszerű fogadtatásban volt részünk mindenhol, a vidéki emberek önzetlen vendégszeretete utánozhatatlan, számunkra, városi fiatalok számára kicsit érthetetlen is. Úgy érzem, hogy e-mailezésbe és mobiltelefonálásba szürkült értékrendünk egy kicsit visszacsúszott a helyére. Alig várom a második részt!..
Zsuzsi:
Megcsináltuk! Dunától-Dunáig 1887 km. Voltak magas –és mélypontok, de alig, hogy hazaértem, már csak a szépre emlékezem: a kemencés lángosra Túristvándiban, a tarpai szilvalekvárra, a finom halászlevekre, a slambucra, tivadari szép vendégházra és a sok kedves emberre, akivel találkoztunk. Valahogy nekem mindig az ételek és az emberek a legfontosabbak…na és persze az állatok. A sok gólyafészek a legalább 3 kisgólyával, az alföldi gémek, a rengeteg kis puli és persze a szarvasbogár. Az erdők illata felülmúlhatatlan, na és a friss éretlen búza íze, ezt nem tudom szavakba foglalni. Egy olyan út volt, amit majd büszkén mesélek el az utódoknak. Már várom a nyugati kört!
Gyuri:
Kitaláltuk, készültünk rá és megcsináltuk! Azt hiszem nincs ennél jobb dolog az ember életében: egy jó ötlet, amit végre is hajt. Általános nézet, hogy a tervezgetés jobb, mint maga az utazás, ebben az esetben azonban a gyermek magasan felülmúlta szüleit. Amikor elindultunk három gondolat lebegett szemeink előtt: szabadság, hazaszeretet, spontenaitás. Mindenből az elképzeltnél többet kaptunk. Szabadon azt csináltuk, oda mentünk, arról beszéltünk, úgy ettünk ahogy kedvünk tartotta, de ha megálltunk egy kivételesen szép helyen és már a motor szüntelen berregésétől is megszabadultunk, a minket körülvevő csendet élveztem a legjobban. Ugyanakkor fantasztikus érzés volt az utunkba eső emberekkel szóba elegyedni, jó volt hallani boldogságukat, reményeiket, gondjaikat. Az eltelt 20 nap alatt megcsodáltunk számtalan soha nem látott tájat, helyet, települést, csak úgy tobzódtunk a látnivalókban. Ha mégis sorrendet kell felállítanom, nekem legjobban a Zempléni Hegység – Füzér, Hollóháza, Hegyköz -tetszett, második helyezett Szabolcs-Szatmár – Szatmárcseke, Túristvándi , a Tisza –, bronzérmes pedig Mórahalom-Ásotthalom-Kelebia úton a motorozás. A legjobban talán a spontenaitása tetszett a túránknak: ugyan sokat készültünk rá, elképzeltük milyen lesz, hogyan lesz, de valahogy mindig úgy alakult a napunk, hogy este csak néztünk egymásra fáradtan és soroltuk mi volt, hogy volt és hogy tényleg ennyi minden történt velünk? Tényleg.
Utóirat: ilyen szuper csapattal még soha nem utaztam, köszönöm Zsuzsesz, Melus, Csabi és Attila!
