Mivel reggel fél hétkor magunktól felébredtünk, nyolckor már az egész csapat készen állt. Elbúcsúztunk Margótól, szállásadónktól, akitől megtudtuk, hogy kedvenc weboldala: www.jagerpalank.hu . Az első célpont: Drégely vára. A busz előrement, mi motorosok pedig a polgármesteri hivatalba indultunk, ahol Dombai Gábor polgármester (és idegenvezető) már várt minket. Nagyoroszin keresztül, egy kerülő úton vitt fel minket a várrom alá, egy olyan úton, amely nemrég még le volt zárva a nagyközönség elől.  Magyar és orosz laktanyák és lőterek között kanyarog egy az M1-es minőségű erdei út. Innen kábé még egy kilométert kellet gyalogolnunk a várromig. Mire megérkeztünk, a stáb már ott várt minket. Ők a Drégelypalánkról induló, egyértelműbb úton jöttek: kb. öt kilométert erdőben húsz fokos emelkedőn felfelé. Megvolt a reggeli torna..

A várrom egyébként vetekedik Visegráddal, a kilátás pedig páratlan! Az hagyján, hogy Szondi György (+ 2 apródja) addig védte a várat amíg hősi halált nem halt utolsó emberéig, de hogy a török hogy bírt 12 000 emberrel itt feljönni és ostromolni? Beszarás!...

Lefelé Attila, nyakában egy kamerával ,eltévedt az erdőben a helyi nevezetesség, a sugárkankalin keresése és filmezése közben. Amúgy www.sugarkankalin.hu . Fél órán át üvöltöztünk utána a polgármester úrral együtt az erdőben, de nem került elő. Legyintettünk: na és?, óhatatlan veszteségként leírjuk az egyik operatőrünket. Térerő zéró, vóki-tóki nem volt nála, és különben is: van máááásik!!! ( ...persze nagy örömünkre később előkerült...).

Drégelypalánk és a szomszédos szlovákiai Ipolyhídvég között a régi hid helyett tavaly a leleményes helyiek építettek egy gyaloghidat. A törvények értelmében, "az Ipolyon csak ideiglenes, úszó alkalmatosság formájában megjelenő átkelő volt szerkeszthető"; egy rendes híd építéséhez többrétegű engedély kell. A palánki híd átvágja a gordiuszi csomót: a csuklósan rögzített, kétoldalról benyúló stég között úszik a vizen egy tutaj. Az építtetők két legyet ütöttek egy csapásra: a jogalkotók eszén is túljártak és az Ipolyon tavasszal gyakori magas vízállás esetén sem sodorja el a hidat az ár.

Balassagyarmaton meglátogattuk Szakács László Pannonia múzeumát, ahol 24 darab, eredeti állapotban őrzött, forgalmival és slusszkulccsal rendelkező, különböző korú Pannonia moci és számos kapcsolódó relikvia látható. Megkérdeztük a motorok büszke tulajdonosát, tudja-e mikor gyártották az utolsót? Percre pontosan tudta: 1975. október 24-e, fél tizenkettő!... László egyébként csak ránézett a mi motorunkra és már sorolta is a nem gyári alkatrészeket. A hangjára is úgy figyelt mint egy gyermekorvos a kedvenc betegére, amikor köhög.

Balassagyarmat után átpöfögtünk Ipolyvecén, majd Dejtáron az Andi presszóban betoltunk egy-egy ( alkoholmentes) nagyfröccsöt. Zsuzsi csocsózni is akart, de egy ötvenes sajnos beszorult a gépbe...

Hugyag a németek által lebombázott, mára közlekedési műemléknek nyilvánított híd maradványairól nevezetes, itt csobbantunk is egyet az Ipolyban.
 

A félreértések elkerülése végett: a falu urológiai hangzású neve csillagot jelent, hogy milyen nyelven azt nem sikerült kideríteni. Régebben itt haladt át (többek között az említett hídon) a főút Budapestről Kassára. Jót dumáltunk a hugyagi fiatalokkal ( balról-jobbra Loretta, Krisztofer és Heni), közben élveztük a provance-i tájat idéző lila mező látványát és illatát. 

A nap zárásaként hatalmasat csapattunk Hugyagtól Szécsényig az öreg mocival. Hátulról, szinte vízszintesen sütött a nap, illatos volt a levegő, a Pannónia 70-el csak úgy harapta a kilométereket.

Szécsényen hótfáradtan poroszkáltunk be a Gesztenyéskert nevű étterembe a jól megérdemelt palóclevesért, palócpecsenyéért...